Amikor a látásról annak mérhető hatékonyságáról beszélünk csak a fiziológiai paraméterekre gondolunk, látjuk, hogy valaki szemüveget hord, vagy van olyan, aki nem lehet lakatos, mert színtévesztő. A gyermek szeme olyan hajlékony és alkalmazkodó a környezetéhez, a látottakhoz kötött információkhoz, hogy arról sem képes véleményt formálni, hogy a saját látása a többiekéhez képest jobb, vagy rosszabb. A felnőtt is csak akkor képes a gyengénlátását megfogalmazni, vagy a színlátási problémáival szembesülni, ha konkrét, az átlagra (többségre) szabott feladattal találja szembe magát, például egy megadott betűmérettel találkozik, vagy figyelmeztetik arra, hogy amit ő zöldnek nevez az mások számára piros.

Vegyünk két példát az átlagtól eltérőre a csipkeverőjét és a tengerészét, aki naphosszat az árbóckosárban a horizontot kutatja. A csipkeverő asszony nagyon apró szállal 15-30 cm távolságról figyeli a munkadarabot, negyed milliméter eltérést is észrevesz még este is. A csipkeverő asszonynak akkor van szerencséje, ha rövidlátó, hiszen ez a tulajdonsága őt az átlagtól alkalmasabbá teszi erre a munkára. Ő ugyan nem biztos, hogy élesen fogja látni a templom óráját, de a csipkeverő lehet cserébe. Vagy vegyük az előbb megidézett tengerészt, micsoda szerencse, hogy ő távolabb ellát, mint a többiek, hiszen az egész hajón csak ő alkalmas arra, hogy messziről meglássa a kikötőt, a kalózhajót vagy a zátonyt. Ő az, akire azt mondjuk, hogy túllátó, ő ugyan elfárad, ha sokáig kell olvasnia a rumosüveg címkéjén az apróbetűt, de a jelzőmatróz lehet belőle.

Az iskolában minden gyerekszemnek ugyanolyan távolságokra kell élesen látni, mindenkinek ugyanaz a feladata, „jobb”, ha mindenki képes arra, amire a többség képes. A szemészetben kialakított mérőműszerek a többséghez közelítő paraméterekre igazítják a csipkeverőt és a jelzőmatrózt is. A vizsgálóban használt tábla végigolvasásával alkalmasak lesznek arra, hogy leolvassák a templom órájáról a pontos időt és lássák a rumosüveg hátoldalán az apróbetűs, igen fontos, részeket is. Hogy ez jó-e így, vagy nem az filozófiai, társadalmi és talán morális kérdés, de ha visszakanyarodunk a gyermekhez és a fejlődéséhez, a látásán keresztül az összes érzékének fejlődéséhez, akkor talán (de csak talán) fogalmazzuk meg azt az ideát, hogy minden gyermeknek legyen lehetősége arra, hogy a látása ugyanolyan jó legyen, mint annak, aki átlagosnak, többséginek született. Legyen minden gyermeknek ugyanolyan esélye helytállni az osztálytermi távolságokon végzett tevékenységekben, és a helytállás ne használjon többlet energiát! Mert a gyerek sok csodára képes, olyan könnyen alkalmazkodik a sorsához, pl. fénytörési hibával is élesen lát, elvégzi a feladatát, igyekszik tudomást sem venni arról, hogy neki meglátni valamit pontosan kétszerannyi energia, izommunka, koncentráció és asszociáció, mint a padtársának. Ha ez a gyerek a szakórára elfárad, lehet, hogy inkább arra gondolunk, megint sok inger érte otthon előző nap, vagy nem aludt el időben. Ha ugyanez a gyerek délutánra már mindenkit fellök, de csak fut és fut a napköziben, nem koncentrál arra, amit mondunk neki, valahol máshol jár, éppen annyira lehet az egész napos önkorrekció eredménye, mint sok másé, aminek a kiderítése a tanítóra vár. Segítsünk-e ezen a gyereken egy olyan eszközzel, ami korrigálja az eltérést, hogy éppen annyi energiájába kerüljön egy iskolai nap, mint a többieknek? Szerintem, igen.

A szem fiziológiai eltérése az átlagostól hogyan hat a gyermek fejlődésére, a látóérzék kialakulására, a látóérzéken keresztül hogyan hat a másik 11 érzék működésére[1] és összességében az életfolyamataira, egy nagyon izgalmas kérdés. Rudolf Steiner szerint, „nem azért teremtették az embert, hogy belebámuljon a világba, hanem hogy a látóérzék útján lehetősége nyíljon saját maga észlelésére”[2]. Dolga-e egy pedagógusnak a gyermek megfigyelése közben a látás képességét kiemelten kezelni, ha ilyen fontos szerepe van a fejlődésben? Nyilvánvalóan igen. Észre kell vennie, ha a gyermeknek gondot okoz valamilyen feladat elvégzése a látása miatt!

[1] A szem az az érzékszerv, ami magában foglalja az összes többi érzékszervi képességet.” Albert Soesman: Tizenkét érzék 4. fejezet Látás és hőérzék, 2006

[2] Karl König: A tizenkét érzékből álló kör és a hét életfolyamat c. könyvében, 2002-es magyar kiadás 48. oldal, hivatkozik Rudolf Steiner Az érzékek világa és a szellemi világa címmel tartott előadássorozatára GA 134, 1911.