Arról, hogy mi a tompalátás (amblyopia, lustaszem) ebben cikkben részletesen írunk. Röviden azt jelenti, hogy a szem anatómiailag alkalmas lenne arra, hogy lásson, a látásképesség – leggyakrabban az egyik szemen – mégsem alakul ki, a látás szemüveggel sem javítható. Most inkább arról ejtenénk néhány szót, hogy milyen tüneteket észlelhet az óvónő és mit kell tennie, ha a csoportjába tompalátó gyerek jár.

Az óvópedagógusok felelőssége azért nagy, mert ők azok, akik a gyerekek hétköznapi működését úgy figyelhetik meg, hogy azok nem képesek minden tekintetben az otthoni mechanizmusokra épülni. A gyerek abból a térből kikerül, ahol eddig legtöbbet volt, új terekkel, új feladatokkal az óvodában találkozik először. Az óvónők képzett szakemberek, arra képezték őket, hogy tudják mik az életkori sajátosságok, mik a “normál” fizikai és mentális működések, ők azok, akiknek észre kell venni, ha valami nincs rendben. Végül pedig azért nagyon fontos a szereplők pl. a tompalátás kialakulásában is, mert éppen a látásfejlődés kritikus szakaszában vannak a gyerek mellett, figyelmes és szakképzett felnőttként.

Ebben a pillanatban is a magyarországi óvodákban 13000 potenciálisan tompalátóvá alakuló gyerek van az óvónők keze alatt. Egy 20 fős óvodai csoportban a statisztikák szerint legalább egy ilyen gyerek van. A tompalátás kialakulásának megakadályozására az 5-6 éves kor a legalkalmasabb, ilyenkor lehet beavatkozni a leghatékonyabban, ezek után minden évvel csökken a gyógyulás lehetősége.

A 3 és 6 éves kor között gyermeke finomhangolja azt a látási képességet, amit azóta tanul, hogy megszületett. Az óvodás korban a vizuális feladatok mások a kiscsoportban és mások az iskolaelőkészítő évben, hiszen más feladatok elé állítjuk a gyereket és ő is más feladatok elvégzésére válik nyitottá. Amikor egy gyerek megtanul biciklizni már olyan bonyolult szem-kéz/báb-egyensúly koordinációra képes, ami alkalmassá teszi arra, hogy a kezét, a lábát a szemét és az egyensúlyérzékét egymással összehangolva úgy induljon el a térben, hogy annak biztos érzékelésére is képes. De itt sem áll meg az érzékek fejlesztésével, hiszen minden nap megtanul valami újat ebben a korban. Képes elkapni egy labdát, tehát már egy tőle független tárgy térbeli mozgását tudja, nem csupán felfogni, hanem progosztizálni annak jövőbeli mozgását is, tehát úgy mozdítani a kezét, még a becsapódás előtt, hogy a labda éppen a kezébe érkezzen. Vagy úgy húzni a papírra egy vonalat, “ahogyan ő szeretné” is egyfajta “jövőbelátási” képességet követel, és itt már az ujjak finom motoros működését is használja. Ugye van mit megfigyelni, szinte minden nap a gyereken, aki mellettünk őrületes sebességgel, őrületes fejlődésen megy át?

Miért nem szól, hogy nem lát jól?

A problémát az okozza, hogy a gyerekek nem fognak odajönni hozzánk az óvodaudvaron, hogy azt hiszem, az én szem-kéz koordinációm nem jó, de még azt sem fogják megfogalmazni nekünk, hogy nem látnak jól, hiszen neki az a természetes, hogy nem tudnak biciklizni, hogy kiesik a labda kezükből, vagy hogy még nem tudják leírni a nevüket! Ők ebben semmi kivetnivalót nem találnak, szerencsére, hiszen, ha ezek a fejlődési igények tudatosak lennének, pl. artikulálnánk őket, “egy nagy ovisnak már el kell tudni kapni a labdát”, vagy “Julcsi még nem tud biciklizni”, vagy “a tesód ennyi idősen milyen szépen le tudta írni a nevét”, akkor nem lenne képes a saját tempójában, a saját – a feladatra megérett – érzékeivel, saját tapasztalatból, a saját igényét kialakítani a fejlődésre.

De akkor hogyan veheti észre az óvónő, hogy valami baj lehet az érzékelés fejlődésével? Úgy hogy figyeli a gyerek saját tempóját, a saját igényét és ha azt tapasztalja, hogy az érzékelése meggátolja a fejlődésben, akkor riadót fúj.

Figyelmeztető jelek

Azt fontos elmondani, hogy a tompalátást nem tudja kiszűrni az óvónő, még az erre kiképzett védőnő sem képes rá minden esetben. Tehát fontos, hogy az óvónő minden évben hívja fel a szülő figyelmét arra, hogy akkor jár el a legkörültekintőbben, ha elviszi gyerekét gyermekszemészeti rendelésre legkésőbb 5 éves korban, tehát még 6 éves kora előtt!

De mindenképpen javasoljon azonnali látás ellenőrzést a szülőnek, ha az alábbi tüneteket tapasztalja:

• kancsalság, akkor is tünet, ha a szülő legyint, hogy csak akkor kancsalít, ha fáradt, ez egy nagyon súlyos tévedés, a két szem együttmozgása elvárható képesség az óvodás korban;
• valamilyen irányban megdönti a fejét, amikor valamit néz;
• dörzsöli a szemét, akkor is, ha nem álmos;
• valamelyik szemét rendszeresen eltakarja, vagy befogja, általában a felső szemhéjat szokták “birizgálni”;
• túlzott könnyezés;
• becsukja az egyik szemét, hosszan kacsint, amikor ránk néz, vagy valamit figyel;
• kerüli a közeli látást igénylő tevékenységeket, például a rajzolást, vagy rendszeresen kerüli a távoli látást igénylő tevékenységeket, pl. például a labdázást;
• a térérzékelés zavarát tapasztaljuk, pl. lesodorja a ceruzatartót az asztalról, mert nem tudja belőni, hogy milyen messze is van pontosan, vagy gyakran megdobják, nem tudja elkapni a labdát, vagy nem tud időben kitérni a labda elől;
• fejfájásra panaszkodik, vagy arra, hogy nagyon fáradt a szeme;
• ügyetlen, például gyakran megbotlik, vagy beleütközik dolgokba, a többiek panaszkodnak, hogy mindig ő dönti el a kockatornyot.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

A fenti példákból látszik, hogy egyszer sem az a tünet, hogy rosszul lát, hanem valami, ami abból adódik.

Az óvónő felelőssége, hogy tanácsot adjon a szülőnek, hívja fel a figyelmét a tompalátás kialakulásának veszélyére! Javasolja a szülőknek, hogy tájékozódjanak arról, mit kell tenniük, ha felmerül a tompalátás, mint szemészeti rendellenesség!

Diagnosztizált tompalátó az óvodában

Jól dolgozott mindenki a gyerek körül, az óvónő, a védőnő és a szülő, a gyerek szemészeti gondozás alá került. A leggyakoribb kezelési mód, a szemtakarás. Ekkor az történik, hogy a tompán látó szemet munkára kényszerítik azzal, hogy a “jobbik” szemét letakarják. A tompalátásról szóló cikkben részletezzük a kezelési lehetőségeket, hogy mire kell figyelni a szemtakarásnál, stb. Itt inkább csak az óvónő és a szülők együttműködéséről szeretnék néhány szót ejteni.

A szem letakarása legtöbbször nem feltétlenül a gyereknek jelent problémát, hanem a szülőnek és azoknak, akik körülötte vannak. A gyerekek egy megfelelően támogató közegben elfogadják ezt, az alapvetően mégiscsak nekik nehéz helyzetet.

Milyen a támogató közeg? Ez egy nehéz kérdés, hiszen ezt gyerekenként kell kialakítani, de van néhány jó tanács

• Legyen a párbeszéd a szülővel rendszeres, hiszen a tompalátás kezelés egy folyamat, időről-időre változások vannak, jó, ha erről az óvónő is tud! Tudjunk arról, hogy mikor voltak szemészeten, mikor kell visszamenni, mit mondott az orvos, mire kell figyelni stb. Ha a szülő nem tartja fontosnak ezt a beszélgetést, akkor kérdezzünk mi, erre annyi idő is elég lehet, amikor átvesszük/átadjuk a szülőnek a gyereket. Az a tapasztalat, hogy a kérdező óvónőnek, csak az első néhány kérdést kell feltennie utána 4 éven át folyamatosan kapja a válaszokat a szülőktől.
• A gyerek számára nem egyszerű bemenni a csoportszobába, ahol mindenki őt figyeli, hiszen egy tapasz van a szemén. Ne aggódjunk a többiek miatt, de legalábbis ne azzal indítsunk, hogy a csoport előtt teszünk valami olyan “támogató” megjegyzést, ami a visszájára sülhet el. Viselkedjünk természetesen, kérdezzünk röviden a takarással hozzánk érkező gyerektől. Engedjük, hogy ő mesélje el, hogy miért van letakarva a szeme, ne menjünk bele boncolgató kérdésekkel a történetbe, hagyjuk, hogy annyit artikuláljon a megéléséből, amennyit akar!
• De figyeljünk arra is, hogy a gyerek igenis egy olyan helyzetben van, ami számára nem komfortos, mi felnőttek biztosan betegszabadságra mennénk hasonló állapotban. Minden egyes, a retinájára érkező kénypont olyan idegi folyamatokat épít, ami elmaradásban van, ezért sietnie kell. Tanulnia kell az idegeknek, hogy egyre közelebb jusson az információ az agy megfelelő részéhez, ott egyre jobban értelmezhető nyomot hagyjon. Szóval, figyeljünk a gyerekre, főleg az első két hétben, kezeljük úgy, mintha, pl. gipsszel a lábán érkezett volna. Engedjük, hogy csinálja, amit bír, de vegyük észre, ha hamarabb elfárad, ha hamarabb sír, ha hamarabb konfliktusba keveredik, mert ez mind természetes. A kis óvodásunk tehát bizonytalan, nekünk az a dolgunk, hogy éreztessük vele, ránk számíthat, amikor kell. Olyankor, amikor elfárad, teremtsünk lehetőséget neki arra, hogy ne érje sok inger, engedjük, hogy becsukja a szemét, letegye a fejét, “rejtsük el” valahová a zajok és a mozgás elől. Sokszor segít, ha kialakítunk egy kis “pihikuckót”, ami lehet éppen a hátunk mögötti tér is, vagy egy nagy párna, vagy plüssmackó ölelő karja.
• Figyeljük, hogy a takarásban lévő szem, valóban teljesen ki van-e zárva a látásból, ha a gyerek kikukucskál, figyelmeztessük a szülőt, hogy vigye vissza az orvoshoz és keressenek biztonságosabb megoldást, pl. a szemüveglencse takarása helyett a szem közvetlen takarását, stb.
• Figyeljünk arra, hogy a gyerek, akinek most letakarták a jó szemét, eddig úgy élt, hogy a másik oldala volt “látótérkiesésben”, most meg kell szoknia, hogy meddig is tart a teste azon az oldalon, ill. azt is, hogy egy nagy szeletet a saját testéből sem lát. Lassítsuk le az egész csoportot az ő kedvéért, hogy legyen ideje arra, hogy ezt a változást megszokja, ne játszunk most ugrálókötéllel, ne játszunk egyensúlyozó játékokat, legyen egy kicsit több a mese, az ének, a bábozás.
• A szemüvegviselést is meg kell szokni a gyereknek, figyeljük meg, hogy a szemüvege mennyire stabilan áll rajta, pl. mozgás, hintázás, vagy rajzolás közben, milyen gyakran kell a gyereknek megigazítania saját magának a szemüveget, vagy milyen gyakran kell nekünk a helyére tolni azt. Az optikai üzletekben ezen könnyen tudnak segíteni, pl. állítanak a szemüveg szárán, ortopéd szárat javasolnak, vagy létezik olyan szárra szerelhető szilikon fültámasz, amivel a szemüveg jobban illeszkedik a gyerek arcára.
• Javasoljuk a szülőnek, hogy a pihenésre szánt időt a gyerek ne a TV előtt töltse! Ebben az időszakban nem biztos, hogy a színező lesz a legkedvesebb elfoglaltsága, ezt is fogadjuk el, fokozatosan újra a kedvence lesz, amikor már a “lusta” szeme is képes lesz arra, hogy többletenergia befektetése nélkül is jól lásson.
• Vigyük a csoportot a természetes fényre, segítsük azzal a látástanulás folyamatát, hogy engedjük megtapasztalni a szemnek a távolságokat!
• Az óvónők edukálják a környezetüket! Hozzák szóba az értekezleteken, beszéljenek a kollégákkal arról, hogy mit tudtak meg a tompalátásról! Kérjék meg a kollégákat a megfelelő hozzáállásra a takarásos gyerekkell kapcsolatban! Ne aggódjanak amiatt, hogy ők hívják fel pl. a szülő, vagy a védőnő figyelmét a látászavar gyanújára, egyáltalán nem biztos, hogy nem te vagy a potensebb a kérdésben, főleg ha idáig jutottál az olvasásban.